Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (19/142)

Figyelem, a fejezet némileg felkavaró! (kínzás, némi non-con)

***

A csuklói kidörzsölődtek, a reménytelen harctól, amit a bilincsből való kiszabadulásért folytatott, a lánc, mellyel fel volt lógatva, minden szökési kísérletnek ellenállt. A természetellenes, megfeszült testhelyzet miatt alig kapott levegőt, bár a lábai elérték a talajt, a vállai sajogtak a saját súlyától. Meg mert volna rá esküdni, hogy hallja, ahogy az ízületei nyikorogva tiltakoznak minden egyes lélegzetvételével.

Mindez elhalványult amellett a fájdalom mellett, ami a hátát kínozta. Fogalma sem volt, mennyi ideje folyhat ez az egész, olyan volt, mintha az emlékező képessége valahogy tönkrement volna, olyan volt, mintha az örökkévalóság óta szenvedett volna kifeszítve ezen a borzasztó helyen, mintha örökre itt ragadt volna, hogy így fizessen meg minden bűnéért, amit valaha is elkövetett mind a kilenc birodalom ellen.

"Honnan is tudhatnám, mióta vagyok itt? Egy óra? Fél óra?"

Az idő és a tér  úgy tűnt, elveszítette a jelentőségét, csak az itt és a most létezett, a múlt elérhetetlen  távolinak, a jövő pedig a fájdalom és a szenvedés véget nem érő keverékének tűnt.

 A feje előre hanyatlott, úgy érezte, ahhoz sincs ereje, hogy a helyén tartsa. Az ereje - ami szertefoszlott, cseppenként hagyta el őt, ahogy a vére is kiserkent, mielőtt kövér cseppekben indult útnak a padló felé, beszennyezve maga alatt a talajt.

Nyelni próbált, de se a torka, se a nyelve nem engedelmeskedett neki. Szörnyen vágyott egy pohár vízre, vagy akár csak egy kortyocskára, hogy egy kicsit enyhítsen a fájdalmain, de tudta, hogy nem fog semmit kapni, egy csöppnyit sem, ami könnyebbé tehetné a helyzetét. Büntetés alatt áll, és a bűnösök nem kapnak efféle dolgokat.

Az ostor újra a hátán csattant - sokadik alkalommal, már jó idő eltelt az utolsó óta. 

"Nem tarthat örökké, ugye?"

 Sikított, míg az ostorszíj belehasított a bőrébe.

Egy pillanatra a fájdalom minden más fölé kerekedett, semmi mást nem érzett, az érzékei mintha megszűntek volna létezni, nem volt más, csak a borzalmas, nyers fájdalom.  Eltartott egy ideig, mire újra lélegzetéhez jutott, a világ lassan visszatért - abban reménykedett, hogy talán elájul, az áldott öntudatlanság lágyan magával ragadná - de mindezidáig eszméleténél volt, éberen és tudatában mindannak ami vele történt. Úgy látszik, a sors még ennyi kis kegyelemmel sem viseltet iránta.

Érezte, ahogy a friss vércseppek végigszaladnak a vágásokkal tarkított hátán, le, a fenekén, a combjain, onnan pedig a padlóra. Azt kívánta, bárcsak összeeshetne, de a láncok könyörtelenül tartották, egy pillanatnyi enyhülést sem engedtek.

Nagyon fájt, iszonyúan. És mégis, az ostor újra és újra lecsapott, úgy érezte, minden egyes ütéssel a józan esze egy darabkáját veszíti el - végül egy tudat és akarat nélküli lénnyé válva, valamivé, amit csak a félelem és a fájdalom irányít. CSak egyetlen dolgot akart - hogy ez véget érjen.

De lehet, hogy nem lesz vége, se most, se soha, talán itt fog szenvedni felfűzve a vérvörös örökkévalóságig, amíg az elméje el nem illan végül, csak egy vérző, összetört burkot hagyva maga után, egy megbilincselt, őrült, állat módjára vergődő porhüvelyt.

És tudta, hogy nem fog meggyógyulni egyhamar, a fájdalom nem fog csökkenni, még ha valaha véget is ér ez a szörnyűség. Már nincs ereje, hogy helyrehozza saját magát, talán idővel javulni is fog, a kínzás minden egyes részlete nyomot fog majd hagyni. 

Egy újabb csapás, ő pedig fájdalmában megint felkiáltott - eleinte némán tűrte, de csakhamar túl sokká vált, csak a sikolyok, kiáltások adtak egy kis enyhülést, úgy érezte, mintha a bőrét égető  fájdalom egy része eltűnne a hangjával együtt. Persze ez a kis megkönnyebbülés hamar falsnak bizonyult, a szörnyű érzés nem lett kevesebb. A büszkeségét igen hamar sikerült rommá zúzni, mostanra pedig semmi sem maradt belőle.

Az ostor újra lecsapott, az agóniájának zajai visszaverődtek a falakról. El sem tudta képzelni azelőtt, hogy valami lehet ennyire rossz, a háta egy nagy izzón fájó véres-sebes masszává vált, és annyira, de annyira...

"Vajon tényleg annyira súlyosak a bűneim, hogy ezt érdemlem érte?"

A kérdést nem volt értelme feltenni, nem volt olyan helyzetben, hogy ítéljen - viszont az a férfi, az az ember igen. Ő, aki ott állt mögötte, kezében tartva az ostor nyelét, lesújtva újra és újra.

"Vajon meddig kell még szenvednek, amíg úgy nem dönt, megfizettem mindenért?" 

Rettegve várta, hogy a kínzószerszám újra lesújtson, a lángoló kínt újabb magasságokba emelve. De nem érkezett, ehelyett a kínzója lassan megkerülte, ajkán elégedett mosollyal nyugtázva a látványt, a bukott isten egészségtelen csillogást vélt felfedezni a szemében, amitől még kényelmetlenebbül érezte magát. Megborzongott.

 - Tudod - mondta Tony - az "engedelmesség"* igazán jól áll neked - tekintetével végigmérte a meztelen testet, kritikusan vizsgálva minden kis részletét, aztán az arcába bámult - véresre korbácsolva.

Loki próbált a légzésére koncentrálni, de ez az egyszerű feladat hirtelen igencsak nehézzé vált, ahogy a férfi bekerült a látóterébe. A torka összeszorult a  hirtelen közelségtől, mellkasa elnehezült, úgy érezte rosszul lesz.

A férfi szeme hidegen és számítóan csillogott, nem volt nyoma szánalomnak.

- Hát akkor készen állsz a bocsánatkérésre? - a csönd vészjóslóan hatott, a szája szélén mosoly jelent meg - Vagy inkább azt szeretnéd, hogy folytassuk? - csattintott egyet az ostorral, lerítt róla, hogy inkább az utóbbiban reménykedik.

- Nem... - alig sikerült kinyögnie, ezzel is alátámasztva, miféle szánalmas helyzetbe került, de jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte. - Nem. Kérlek... - a szavak idegennek és furcsának tűntek, de úgy tűnt, a férfinek megfelelnek.

Felemelte a kezét, az ostorral vérvörös vonalakat rajzolva a bukott isten mellkasára. Amaz megborzongott, de nem tudta volna megmondani, pontosan mitől. Talán az a boldog és elégedett pillantás tette, amit a férfi arcán látott, amikor végigmérte az ellensége remegő testét, lehetséges, hogy a kimerültség, a fájdalom tette, de az is előfordulhat, hogy valami teljesen más.

- Nem tűnt túl őszintének amikor utoljára bocsánatot kértél, hogy kidobtál az ablakon - mondta, éles hanglejtése borzalmakat ígért, amennyiben Loki nem tudja hozni a számára elvárt színvonalat - Tegyünk még egy próbát, mit szólsz?

Amaz nyelt egyet és egy pillanatig attól félt, hogy nem lesz képes semmiféle szót kinyögni a száraz, rekedt torkán, de valami csoda folytán a hangja ezúttal engedelmeskedett.

- Sajnálom - suttogta olyan halkan, hogy saját maga is alig hallotta. És tényleg sajnálta, de őszintén szólva nem amiatt, amiért a férfi szerette volna, hogy megbánja.

Tony erre csak egy horkantással vegyes nevetéssel reagált.

- Azt kell mondjam Rudolf, egy kicsit máris őszintébbnek tűnik - szólalt meg gúnyolódva, ahogy hátrált egy lépést - Azonban, ha tényleg azt szeretnéd, hogy megbocsássak, tenned is kell ám érte!

A láncok meglazultak, ő pedig térdre esett, felszisszenve a hirtelen karjaiba nyilalló fájdalomtól. Görnyedt tartása nem kedvezett a hátán levő vágásoknak, egy pillanatra elhomályosult a világ körülötte. Ebből a pozícióból zavaróan nyilvánvalóvá vált a férfi ágyékánál dudorodó jele annak, hogy mennyire is elégedettséggel tölti el az, amit eddig művelt. Már akkor merev volt, amikor Lokit megszabadította a ruháitól és fellógatta, ami pedig már jó egy ideje történt.

A gyomra görcsbe rándult, behunyta a szemeit és próbálta kizárni az elméjéből a felkavaró látványt, igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne előtte semmi. De természetesen nem volt értelme haladékot remélni, a következő pillanatban a férfi kemény ökle csapódott az arcának, a szemei azon nyomban felpattantak.

- Fejezd be! - rivallt rá Tony szinte hörögve, nyilvánvalóan elégedetlen volt a rabja kis lázadásával. Az ostor nyelét durván az előtte térdepelő alak álla alá dugta, így kényszerítve hogy a szemébe nézzen.

A férfi tekintete kifürkészhetetlen volt, a gyűlölet és a vidámság, izgalom torz keverékének tetszett.

- Jobb ha hasznát veszed annak a híres-neves ügyes nyelvednek**, vagy visszaláncollak és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk! - sziszegte ingerülten, mintha Loki nem tudta volna már úgy is, a férfi mit akar tőle.

Tony kigombolta a nadrágját, minden teketória nélkül hagyta, hogy a földre hulljon. Loki ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy elfordítsa a fejét, de két erős kéz ragadta meg a hajánál fogva, megakadályozva, hogy megmoccanjon. Túl gyenge volt, hogy küzdjön, inkább elfogadta, meg sem próbált bármit is tenni.

A kezek fájdalmasan tartották, erősen markolták a haját, majd' kiszakadt, de ő nem küzdött. Tudta, hogy nincs más választása.

"Nincs választásom."

A férfi felnyögött, amikor az előtte térdelő alak befogadta, bár az öklendezés peremén állt, megtette amit kívántak tőle. Háta elviselhetetlenül sajgott, minden egyes mozdulattal rosszabb lett, de ezzel együtt emlékeztette arra, hogy mi fog történni, ha ellenáll. A nyomorúságos megaláztatás rosszabb volt, mint bármikor azelőtt, sokkal rosszabb, mint amikor láncra verve vitték vissza Asgardba - de úgy érezte, nem bír ki több korbácsolást, inkább folytatta.

Tony erőszakosan lökött a bukott isten szájába, amaz hiába próbált elhúzódni, a kezek erősen tartották.

- Csak nem nehezen birkózunk meg a feladattal, hercegnő? Ne feledd, ez csak az ablakért... - felmordult, hangja vággyal telt zihálássá fulladt - Amit New Yorkért tettél, magasabb árat érdemel.

 ***

Sikoltva ébredt, a szavak még mindig a fülében csengtek. Alig bírt levegőhöz jutni, a szíve majd' kiugrott a mellkasából, a torka égett. Hosszú ideig csak feküdt mozdulatlanul, a vére a fülében dübörgött, a riasztó álomképek viharként tomboltak a lelki szemei előtt.

Szépen lassan a rettegés elhalványult, utat adva a megkönnyebbülésnek, amikor rájött, hogy csak álom volt - borzasztó, szörnyűséges álom, túl életszerű, rosszabb, mint amilyen valaha is kínozta, pedig nem egy nyugtalan, lázálmokkal teli éjszakán volt túl meg hosszú élete során.

Az emlékek tisztán és élénken kavarogtak a fejében, és bár már teljesen ébren volt, nem akarták magára hagyni.

Nyelt egyet, közben azon töprengett, vajon amit álmodott, hasonlíthat-e arra, amit a gazdája tervez tenni vele. 

Vagy még rosszabb lesz?

Az álombéli képek újult erővel tértek vissza, borzasztó jóslatként az eljövendő napokra.

Bárcsak tudnám mit várhatok, úgy könnyebb lenne felkészülnöm rá! 

De nem tudta, elképzelése volt, vajon mt akarhat kezdeni a férfi vele. Végül arra jutott, hogy ha a legrosszabbra számít, nem csalódhat nagyot. 

Sokáig tartott, mire elaludt, álmai tele voltak riasztó dolgokkal, nyugtalanul forgolódott napfelkeltéig.

.

***

 

*Az írónő a "submissive" szót használja, ami a szexuális alá-fölérendeltségben az alárendeltet jelöli, tehát itt igencsak kétértelmű.

**Angolul Lokit sokszor nevezik "silvertongue"-nek, ami utal arra, hogy ügyesen bánik a szavakkal (az urban dictionary szerint más dolgokkal is :D if you know...) Sajnos magyarban nemigen lehet ügyesen visszaadni, akinek van ötlete, azt szívesen meghallgatom :)