Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (8/142)

A legújabb páncél fejlesztése nem ment olyan jól, mint ahogy szerette volna. Valahol egy apró homokszem került a gépezetbe, és a feltaláló a számtalan teszt után még mindig egyszerűen képtelen volt rájönni, hol lehet a hiba.

Idegesen dobolt az ujjaival az asztalon, közben a képernyőre meredt, hátha megtalálja az eltérést, de valahogy nem akart összejönni: az agytekervényei megmakacsolták magukat, semmi értelmes nem jutott az eszébe.

Egy sóhaj kíséretében kikapcsolta a gépet – a monitor szomorúan pittyent, mielőtt végleg leállt. Jobb lesz, ha majd másnap foglalkozik vele, kipihenten, mert ennek így nem látta értelmét.

Becsukta maga mögött a műhely ajtaját, aztán amellett döntött, hogy a nappali felé veszi az irányt; úgy gondolta, jó lenne csak úgy elterpeszkedni a kanapén és nézni valami filmet. Már késő volt ahhoz, hogy bármi hasznos munkába kezdjen, különben is, már így is érezte, hogy lassan egy csúnya fejfájás lesz úrrá rajta.

Amire tényleg szükségem van, az egy kis pihi. Akkor majd elmúlik a fejfájásom is.

Belépett a szobába, egyik kezével a halántékát masszírozva, de hirtelen majdnem felkiáltott: egy zöld és fekete ruhákba öltözött alak állt háttal, és éppen a könyves szekrényből szemezgetett. Meglepetten felvonta a szemöldökét.

Valóban engedélyt adott Lokinak, hogy szabadon sétálgasson a torony bizonyos részein, mert az volt a benyomása, hogy nem jó ötlet a nyugtalan csínymestert egy szobába zárni, ahol nincs is más dolga, mint hogy jobbnál jobb terveket kovácsoljon a világuralomra töréshez. Jarvis természetesen végig szemmel tartotta, ezért nem kellett volna így megilletődnie, amikor meglátta. Csak nem számított rá, hogy itt, a saját nappalijában fut vele össze. Valamiért borzasztóan zavarta.

A delikvens riadtan fordult meg, arcán olyan bűnbánó kifejezéssel, mintha a férfi épp most kapta volna rajta valami nagyon kellemetlen akció közben.

Pedig csak egy könyvet szorongatott görcsösen, de nyomban vissza is tette a helyére, ahogy magán érezte Tony méregető pillantását.

A hosszú, sápadt ujjak látványa a saját holmiján… nos, az előbb még csak zavarta Loki jelenléte, de most már konkrétan irritálta, hogy a dolgait tapogatja, még ha csak egyszerű könyvek is voltak azok. Persze nem mondta, hogy az isten nem olvashat, ha úgy tartja kedve, de akkor is...

- Mi jót olvasol, Rudolph? - kérdezte. A hangjára – nem kis megelégedettségére – az említett tett egy lépést hátra.

A férfi végigfuttatta a tekintetét az amúgy szépen rendezett gyűjteményen, és megakadt a szeme az imént visszahelyezett könyvön, amelyek gerincét dombornyomásos betűk díszítették.

A verses Edda.* Nahát. Fogalma sem volt, hogy mikor vehette, nem emlékezett, hogy valaha is látta volna a gyűjteményében. Viszont az már egyáltalán nem lepte meg, hogy az isten pont ezt a könyvet szúrta ki magának az összes közül, gondolta, hogy a hiúsága nem hagyná, hogy ne olyan történetet olvasson, ha lehetősége adódik rá, ami éppen saját magáról szól.

Lehet, hogy a milliomosnak csak rossz napja volt, hiszen még a fejfájása is rákezdett, de az biztos, hogy az ügyén Coulson ügynök majdnem-gyilkosa, az elbukott Föld-hódító bosszantó jelenléte nem segített. Mint egy folt a fehér papíron, repedés a tükrön. Vagy légy a pálinkában.

Loki magassága és az őt körüllengő komorság hamar kényelmetlen érzést keltett a férfiben, nem is beszélve arról, hogy újra eszébe ötlöttek annak a bizonyos napnak a történései, amikor közelebbi ismeretséget kötött a saját tornyának ablakával.
Ha nem lett volna a Vasember-páncél... az utolsó pillanatban… – Folyamatosan fel-felbukkant a gondolatai között, túlságosan beleivódott.

Természetesen a gazember nem kért bocsánatot a következő alkalommal, amikor találkoztak – csak a felajánlott italt említette meg.

Bunkó módon, beképzelten és öntelten – mint egy igazi isten.

Ez nem derítette jobb kedvre, sőt. Még mindig harag és düh emésztette – úgy gondolta, hogy a bukott isten tartozik neki egy bocsánatkéréssel.
Igenis megérdemlem.

Loki valószínűleg megérezhette a rosszkedvét, vagy az arcvonásaiból jött rá, ugyanis még egy óvatos lépést tett hátra – valószínűleg ösztönösen, de a férfinek ez nem számított, elégedettséggel töltötte el.
Mint egy megtorpant szarvas, ami megneszelte a támadó oroszlán közeledtét. Fordult a kocka.
Végérvényesen elültette a félelem bogarát a megalázott isten fülében.

De ami a legfontosabb most számára: a bocsánatkérés. Még ha nem is lesz őszinte, akkor is.
Összevonta a szemöldökeit, és igyekezett fenyegető pillantást vetni. Itt az ideje egy újabb leckének – alázatból.

- Nos – szólalt meg, miközben igyekezett olyan komoly és közömbös maradni, mintha az egész egy apróság lenne, ami nem számít semmit. - Most jut eszembe: sosem említetted, hogy mennyire sajnálod az ablakom szétzúzását úgy, hogy én voltam az a bizonyos faltörő kos, na meg persze kénytelen voltam kötél nélküli bungee-jumpingot játszani miattad… Szóval, azt hiszem ez így nem fair: a minimum az lenne, hogy a bocsánatomért esedezel.

A néma csendben tisztán kivehető volt a bukott isten lélegzete.

Ja, hogy még sosem kellett bocsánatot kérned ezelőtt semmiért? Korábban sosem kellett lenyelned a büszkeségedet és megbocsátást kérned? Hát akkor épp itt az ideje.

Loki idegenkedése érezhető volt, és ez még édesebbé tette az egészet. Csak egy apró részlet volt kissé illúzióromboló – hogy Tony alacsonyabb volt, mint újdonsült rabszolgája, de szerencsére nem hiába nevezték zseninek, hamar megoldotta ezt az apró problémát.
 

- És hogy bebizonyítsd, mennyire komolyan gondolod, térdelni fogsz, miközben bocsánatot kérsz.
Mintha kívülről látta volna kettejüket, a hangja furcsának, távolinak tűnt, mintha nem is ő maga mondta volna ki őket.
A fenébe, hogy jutottak idáig?!

Ugyanaz az érzés lett rajta úrrá, mint amikor a sokkolóval fenyegette a rettegő alakot. A diadal, mellé az a szédítő, kellemetlen érzés. Mintha láva folyt volna az ereiben, folyékony tűz, alkohollal keveredve.
Pont olyan volt, mint egyszer egészen máshol...

Afganisztánban. Amikor a földdel tette egyenlővé azoknak az átkozott terroristáknak a barlangját. A düh lángjai. A felszabadító érzés, amikor látta, hogy minden ég, egyszerűen mámorító volt, az erő és a hatalom tudata. A bosszú.
Mégis keserűség szivárgott az érzései közé, de igyekezett nem törődni vele, ami nem is volt olyan nehéz, hiszen szinte forrt a vére, ami kiölt minden racionális gondolatot belőle.

Kisöpörte a fejéből az emlékeket. Ezúttal Loki gyorsabban engedelmeskedett, máris a földön térdelt. A férfi valamiért majdhogynem csalódottan vette tudomásul, viszont a látvány kárpótolta. Igen, én vagyok a rangidős, hozzám képest maximum olyan kis zsebkutya vagy, amit idős nénikék cipelnek folyton magukkal. 

- Nos? - ösztökélte, mikor úgy gondolta, ideje lenne megtörni a túl hosszúra nyúló csendet.
Látta, ahogy Loki ajkai megmozdulnak, szinte némán harapta a levegőt, mintha a szavak valamiképpen a torkához ragadtak volna. Pár pillanattal később maga elé motyogott valamit.

Ez biza nem lesz elég jó, haver.

Átszelte a kettejük közt húzódó távolságot, lehajolt és megragadta a hajánál fogva a padlót bámuló alakot, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.

- Nem hallottam tisztán. Próbáljuk újra, de most már egy kicsit hangosabban, ha lehet – bátorította kedvesen, mintha csak arra kérte volna, hogy adja neki a sótartót.

Loki elsápadt és meggyötörtebbnek tűnt, mint valaha. Bár úgy tűnt próbálja palástolni, nem tudott minden mozdulatán, reakcióján uralkodni – a viselkedése gyanúsan a lemondásra emlékeztetett.

Nyelve hegyével megnedvesítette a kiszáradt ajkait, görnyedt tartása, összehúzott vállai nem dobtak túl sokat a látványon.

- Én... sajnálom, amiért kidobtalak az ablakon.

Íme, a hőn áhított bocsánatkérésem, teljes pompájában, kimondta a térdelő, erőtlen, bukott isten a saját nappalimban. Csodálatos.

Talán még élvezetes is lett volna, ha a térdelő alak nem nézett volna ki ilyen szokatlanul elkeseredettnek és lemondónak, mintha már minden csatát elveszített volna.

Tony elengedte Loki haját, mikor úgy érezte, hogy a különös szédülés-hullám lassan elhal benne.

Keserű, kellemetlen ízt érzett a szájában, enyhén fémes, de inkább savas és csípős jellege volt.

Tehát ilyen a megaláztatás, legyőzöttség íze.

Néhány pillanattal korábban távozott Tony, otthagyva őt a maga szánalmas, porig alázott valójában, de még rosszabb lett volna ha marad, úgy élvezve ki a pillanatot.
Büszkesége megtört, de nem tehetett semmit: nem utasíthatta vissza a férfi parancsát, mert szolgává vált, mert nincs hozzá meg az ereje, mert Tony irányítja az életét, tudva, hogy ha bármi rosszat tesz, mehet vissza Asgardba, ahol várhatóan halálra kínoznák, mert... milliónyi dolog miatt.

Természetesen tisztában volt vele, hogy ez a kis incidens még problémákat fog okozni, hogy a férfi még – nyilvánvalóan és érthetően – be van rágva miatta.
Még szerencse, hogy megelégedett egy bocsánatkéréssel ahelyett, hogy a lelket is kiverje belőlem. Legalábbis egyelőre.

A nap egyébként egészen elfogadhatóan indult – az adott körülményekhez képest -, amíg a férfi lefoglalta magát a munkájával, addig ő szabadon kóborolhatott a torony bizonyos részeiben, amíg rá nem lelt a nappali sarkában ácsorgó könyves szekrényre.
A puszta véletlennek köszönhette, hogy észrevette az Edda-kötetet, és nem tudta megállni, hogy ne vessen rá egy közelebbi pillantást. Igen érdekes olvasmánynak bizonyult, különösen, hogy így az emberek szemén keresztül láthatta az asgardiakat, némely dolgokat ugyan eléggé szabadon értelmeztek, de talált helytálló tényeket is.

Annyira belefeledkezett, hogy szinte ki is ment a fejéből az egész nyomorúságos helyzete.

Aztán belépett Tony és helyre tette: megmutatta, hol a helye… legalul, a létra alján, odavetve az ellenségének, kiszolgáltatva.

Arra gondolt, hogy talán nem lesz nagy gond, hiszen nem látta a jelét, hogy a férfit felidegesítette volna, hogy hozzáért a könyvéhez, de azért a biztonság kedvéért gyorsan visszatette a helyére. Asgardban ha egy rabszolga csak hozzáért a mestere személyes tárgyához a kifejezett engedélye nélkül, nos… az komoly büntetést érdemelt, legalábbis korbácsolást vagy hasonlót.

A könyvekre tekintett: a vörös-aranybetűs darab még mindig ott állt – de bár úgy tűnt, Tonyt nem különösebben érdekelte az ő kis „ballépése”, miszerint engedély nélkül a könyveihez ért, ezek után már nem volt kedve felütni az Edda-kötetet.

____
*: "Az Edda-énekek, kettő a 13. századból származó óizlandi istenes és hősi ének gyűjtemény. Mind a két Edda a 13. századba Izland lakosságának a keresztény hitre térítését követően került leírásra mindkettőben találhatunk a skandináv mitológia isteneihez és skandináv mitológiai hősökhöz kapcsolódó dalokat."

A bétázást heloise-nak köszönhetjük ^^