Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (9/142)

Egy újabb nap telt el, nem sok változott az előzőhöz, vagy az azelőttihez képest. A harag, a düh, még mindig ott izzott a szívében, de visszafogta magát, pontosan jól tudta, nincs értelme dühöngeni.

A rengeteg cipőre pillantott, ami körülötte hevert, és arra gondolt, hogy legszívesebben egyenként lobbantaná őket lángra, amíg hamuvá nem válna mind. Nem azért, mintha annyira kellemetlennek és megalázónak tartotta volna a feladatot, hanem mert szívesen megnézte volna a férfi rémült képét, amikor rájön, hogy az egész cipőgyűjteménye semmivé lett.

A feladata az volt, hogy tisztára pucolja az összes lábbelit, mint valami utolsó cseléd, de hát nyilván érthető volt, hiszen szolga a maga módján.

Hamarosan kiderült, hogy ennek az embernek több cipője van, mint amennyit Loki el tudott képzelni, még a gazdag, asgardi nemes hölgyeket is megszégyenítette volna. Azon töprengett, hogy tényleg viselte-e már mindet valaha is, vagy ez csak egy újabb ostoba módja a gazdagság fitoktatásának. Hallott már korábban olyanokról, akik képesek voltak mindent megtenni szép míves, régi fegyverekért vagy könyvekért, vagy egyéb speciális tárgyakért, amiket aztán sosem használtak, csak feltettek a polcra. De hogy valakinek cipőgyűjteménye lett volna, olyanról még nem hallott.

Nem volt benne biztos, hogy ez a feladat megalázóbb-e, mint az előző napi, amikor a feltaláló műhelyében kellett feltakarítania az olajos mocskot a padlóról, úgy, hogy közben véletlenül se érhetett egyik félkész páncélhoz sem. A hely egyszerűen undorító volt, mintha még sosem tisztították volna ki, mindent fekete, zsíros szennyeződés és beazonosíthatatlan szmötyi fedett. Loki el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen körülmények között dolgozni.

Vajon mennyi nevetséges házimunka következik, mielőtt megkezdődik a tényleges, testi büntetés?

Az gondolta, hogy biztosan van valami értelme, hogy a férfi ennyi ideig vár vele, hiszen érezhetően azért bánik így vele, hogy bosszút álljon rajta, példának okáért, hogy elvégezteti vele ezeket az alantas feladatokat. Nem fog felhagyni ezzel, hiszen miért is ne élvezné, hogy az ellenfelét még az elképzelhetetlennél is jobban lealacsonyítsa?

De hát törött csontokkal nem lehet házimunkát végezni, és ezt bizonyára a férfi is tudja, azért cselekszik úgy, ahogy.

Tudta, hogy bármit is tesz, hiábavaló erőfeszítés, szembe kell néznie azzal, ami rá vár.

Elhúzta a száját, ahogy felidézte, hogy mit mondott azon a napon, amikor ott állt a Torony tetején, teljes ereje fényében, megfenyegetve Tonyt a saját otthonában.

“- De ez tőled függ. Mert ha nem védhetjük meg a Földet, hát biztos lehetsz benne, hogy megbosszuljuk!”

Végül aztán sikerült megvédeniük, de ez nem azt jelentette, hogy a bosszú nem jöhetett szóba.

Azért annyi halovány reménysugár ott volt a gondolatai között, hogy Tony egy idő után talán majd megunja a vele való szórakozást, és azután... ki tudja. Nem valami fényes jövőkép, de mi másban reménykedhetne? Ha nyugodtan elül a fenekén, talán jobbra fordul majd a sorsa.
Még a végén az is lehet, hogy találok rá valamilyen módot, hogy kikerüljek ebből a helyzetből, fordult meg a fejében. Bár kételkedett benne, mivel ez az egyetlen reménye maradt, eszeveszetten kapaszkodott a gondolatba. Hogy az egész életét így kelljen töltenie, elviselhetetlen szomorúsággal töltötte el, így inkább próbálta még csak a lehetőség gondolatát távol tartani magától, pedig tudta, ez a legvalószínűbb, ami történhet.
Úgy döntött, hogy az esetleges szebb jövőért hajlandó elviselni a rá váró megaláztatásokat, kerüljön, amibe kerülnie kell. Különben is, ha ellenállást mutat, ki tudja, miféle borzasztó dolgok történhetnek...

Legalább elegendő élelmet kapok, már ha ez az egyetlen pozitív dolog az egészben... attól a ténytől eltekintve persze, hogy még él, de nem volt biztos benne, hogy ezt a jó dolgok közé kellene-e sorolnia.

Lepillantott a korábban hófehér, most cipőpasztától összepiszkolódott ujjaira. Gyakorlatilag csuklóig foltos volt a fekete zsírtól, körmeit sötét félholddá változtatták. Normál körülmények között nem zavarta volna, hogy bepiszolódtak a kezei, viszont ebben a helyzetben csak olaj volt a tűzre a lealacsonyítását illetően.

Egy ajtó csukódott be valahol jobbra tőle, aztán pár pillanattal később a feltűnt a félmeztelen playboy. A maga köré csavart törülközőből és a még nedvességtől csillogó tincseiből ítélve nemrég léphetett ki a zuhany alól. Szinte érezte a tiszta bőréből áradó nedvességet, ami csak még jobban tudatosította benne, hogy ő maga mennyire piszkos, mint egy valódi, alázatos, aljamunkát végző rabszolga.

A férfi pár méternyire megtorpant a földön törökülésben ücsörgő, tengernyi cipőtől körülvett Lokitól. Egészen olybá tűnt, mintha meglepte volna, hogy itt látja.

Az ücsörgő alak biztos volt benne, hogy jobban jár, ha a cipőkre koncentrál, és úgy tesz, mintha észre sem vette volna Tonyt, de a látvány annyira felkeltette a kíváncsiságát, hogy nem bírt mást tenni, mint bámulni.

Sosem látott ilyesmit azelőtt, a különös, oda nem illő szerkezetet a másik férfi fedetlen mellkasán. A halovány, kék-fehér fény szinte gyengéden ragyogott. A különös, másvilági szín semmihez nem volt fogható, sosem látott még ilyet, se az ég kékjéhez, se az óceán, se a jég színéhez nem tudta volna hasonlítani. Haloványan mintha pulzált volna, egészen, mintha valami varázslat hívta volna életre.

Tudta, hogy nem mágia volt, csak emberi találmány, a technológia és a tudomány halandó gyermeke, amit egy midgardi eszelt ki, talán maga Stark.

A leplezetlen bámészkodása nem maradt sokáig észrevétlen.
- Ó, hogy ez itt a mellkasomon? - jegyezte meg, mikor észrevette a kíváncsiskodó tekintetet. - Ez egy reaktor, egy kis emlék Afganisztánból, ahol majdnem sikerült otthagynom a fogamat.- Megkocogtatta a kísértetiesen derengő szerkezetet – És nem mellesleg ennek köszönhető, hogy... mondhatni nem úgy alakultak a dolgaid, ahogy eltervezted.
Loki szinte hallotta, hogy a férfi mosolyog.

- Értem – Mondta. Nem tette boldogabbá, hogy szóba hozta azt a siralmas napot. Nem volt benne biztos, vajon milyen szerepe lehet pontosan annak a bizonyos reaktornak, de úgy döntött, nem lenne bölcs dolog feszegetni a témát.
Tony jelentőségteljes képet vágott, aztán előszedett egy széket, megfordította, hogy karjait és fejét a háttámlájára támaszthassa.

- Ne is zavartasd magad – jegyezte meg határozottan, egy újabb lekezelő vigyor kíséretében. - Élvezem nézni, ahogy mások dolgoznak. Na, folytasd csak, ahol abbahagytad! - Ujjaival pisztolyt formált, aztán úgy tett, mintha lelőtte volna az ülő alakot.

Természetesen. Nincs is semmi szórakoztató a vesztes fél megalázásában, ha nem nézhetjük végig, nem igaz? - füstölgött magában csendesen, de összeszorította a fogait és nem tett semmiféle megjegyzést, miközben a férfi úgy figyelte őt, mint valami cirkuszi látványosságot.

Talán ha megunja, majd szépen visszamegy az ostoba midgardi játékai közé.

Tovább sikálta a cipőket, csak a bűzös kenőcsre és az ízléstelen cipőkre figyelt, mintha senki sem lenne a közelben.

Már úgy tűnt, a nagydumás fickó képes néhány percet anélkül tölteni, hogy bármiféle ostoba megjegyzés tenne, de hamar bebizonyosodott, hogy nincs olyan szerencséje.

- Ami azt illeti, Rudolf, jó látni, hogy végre valami becsületes munkát végzel. Becsületes munka, tudod, épp az ellenkezője a világuralomra törésnek és a gyilkolászásnak. - Mesterkélt nemtörődömséggel felkapott egy cipőt a sok közül, nagy műgonddal nézegette, majd folytatta – Nem vagy túl rossz ebben, ahhoz képest, hogy idegenként biztos nem csináltál még ilyet. Mondhatni van hozzá tehetséged, sőt, akár belevághatnánk a cipőpőpucoló-bizniszbe, nyithatnánk egy kis bódét valahol, hogy szolgálhasd egész New Yorkot. Egyszerűen lenyűgöző gondolat, nem? - Visszadobta a cipőt a többi közé a földre, aztán simogatni kezdte a szakállkáját, mintha valami komoly filozófiai kérdésen törné a fejét. Aztán hirtelen felkiáltott, és Lokira mutatott:

- Megvan! Tony Tip-top Topánkái! – vigyorgott győzedelmesen. - Na, hogy tetszik? Mit szólsz hozzá? Tök szellemes, mindhárom szó azonos betűvel kezdődik, ez tudat alatt hatással van az emberekre, vagy ilyesmi, tudod.

Hát Lokinak nem tetszett annyira. Öntudatlanul is összeszorult a keze a cipőn, amit éppen tiszított, olyannyira, hogy a végén szerencsétlen lábbeli csikorogva jelezte, hogy nemsok tartja vissza, hogy kilehelje a lelkét.

- Hékás! - pattant fel a fickó, kitépve a megnyomorgatott cipőt a kezéből - Tönkre ne tedd, ezek a szépségek majd négyszáz dolcsimba fájtak!

A földi mértékek, így a pénz sem jelentett sokat Lokinak, de volt annyi esze, hogy rájöjjön, milyen drága és kiváló minőségű, mint minden más, ami a férfié. De ha ez a cipő annyira jó minőségű, akkor nem okozna nagy bajt, ha egy kicsit erősebben súrolom, mert ellenállóbbnak kéne lennie, nem? De mit is várok ettől a midgardi minsőségtől...

Loki érezte, ahogy megrándul egy izom az arcán, akaratlanul vicsorogni kezdett. Ha annyira meg akarja mondani, hogyan csináljam, ennyi erővel akár ő maga is elvégezhetné. Legszívesebben a képébe vágta volna, de visszafogta magát.

Persze ez Tonynak nem kerülte el a figyelmét.
- Hallottad, Hercegnő. Ne merd tönkretenni a cuccaimat! Felfogtad?

Loki olyan rideg tekintettel nézett vissza, amennyire csak mert.
- Megértettem – válaszolta még saját maga számára is furcsa, idegen, ellenséges érzelmekkel telt hangon.

A férfi fészkelődött egy kicsit a székében, karjai alatt a rejtélyes szerkezet kísérteties fénnyel derengett.

- Az én házam, az én szabályaim, haver, jobb ha megjegyzed. Ha meg nem tetszik, akár vissza is mehetsz Asgardba, ahhoz képest pár szabály igazán csekélység. - Unottan nézett le rá – Vagy azt szeretnéd?

A fenyegetés hallatán a félelem jeges érzése kúszott végig a mellkasán. Lejjebb hajtotta, majd megrázta a fejét. Nem, persze, hogy nem, tudván, hogy miféle ítélet várna ott rá. Még Tonynak is fel kellett, hogy tűnjön, hogy ez az egyetlen lehetősége, valószínűleg pont emiatt állítja lehetetlen választás elé. Egy újabb csodálatos módja a megalázásnak, a folyton fel-felbukkanó tény, hogy bármikor visszavihetik Asgardba.
És sokadik alkalommal újra megfordult a fejében, hogy vajon meddig lesz képes magát türtőztetni, meddig képes visszafojtani a fortyogó dühöt, mikor fog valami olyasmit tenni, hogy még azt a napot is megbánja utána, hogy megszületett.