Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (3/142)

Az ajtó halk kattanással zárult be Loki mögött, Tony utolsó szavai még a fülében csengtek. Még csak meg se próbáld elhagyni a szobát, amíg nem szólok.

Várt néhány másodpercig, míg a léptek elhalkultak, aztán körülnézett. Nagyon úgy tűnt, hogy a Stark Torony vendégszobáinak egyikébe zárták be. Elég kicsi volt, viszont teljesen berendezett, egy jól felszerelt fürdőszobával, egy ablakkal. Nem volt kétséges, sokkal jobb volt, mint amilyet a rabszolga-szabályok szerint kaphatott volna, de biztos volt benne, hogy egy ilyen toronyban nehezen találhattak volna egy hagyományos, huzatos, komor börtönszobára.

A léptek visszhangjai lassan teljesen elhaltak és Loki letelepedett az ágyra, mély sóhajt hallatott, arcát a kezei közé temette. Egy kicsit várt, míg a feszültség lassan alábbhagyott, és a lélegzése visszatért a normális kerékvágásba. Szóval, megtörtént az első találkozás Tony Starkkal, és ő még mindig egyben van. Egyelőre.
Őszintén szólva, sokkal rosszabbra számított.

Mélyeket lélegzett, kényszerítette magát, hogy teljesen ellazuljon. Borzasztóan fáradt volt, minden tagja sajgott a kimerültségtől. Asgard pince-börtöne nem volt  épp ideális hely a pihenésre, de valószínűleg másutt sem tudott volna jobban aludni - nem, mióta Odin felolvasta az ítéletet.

Halált, kínzást, börtönt, száműzetést  várt, vagy ezeket vegyesen, de... nem ezt.

Abszolút, teljes megaláztatás - hogy egy egyszerű halandó rabszolgájaként vezekeljen, ereje és mágiája nélkül. Szívverése olyan erősen dobogott a fülében, hogy koncentrálnia kellett, hogy hallja Odin zengő, határozott hangján az ítélet szavait.
Nem halál vagy kínzás, hanem rabszolgaság. Persze az utóbbi nem zárja ki az előző két lehetőséget.

Aztán Odin részletesen meg is indokolta a döntést, amiből ő csak részleteket értett, hiszen valójában az összegyűlt hallgatóságnak szólt az egész.
Annyira hihetetlen volt, ahogy Atyjuk (az ő Atyjuk, csak nem Lokié) sorra vette a Bosszúállókat, mígnem csak egy név maradt a listán. Úgy érezte, valami bizarr rulettkeréknél ül, nem tudva, hol áll majd meg az apró ezüstgolyó - de tudta, egyetlen apró varázslat is végzetes lenne most.

Barton és Romanoff. Túlságosan bosszúszomjasak, túl gonoszak. Biztosan nyilat eresztenének a fejébe, hogy így torolják meg a történteket. Vezetőjük, Fury. Biztosan nem bánna Lokival rabszolgamódra, inkább valami kísérleti alanyként kezelné. Banner nyilván túl beszámíthatatlan, hogy felügyeljen rá, a Szörnyeteg egyetlen ütésétől azonnal meghalna ebben az emberi formájában. Egy elkeseredett vihogás szakadt ki belőle - mintha érdekelné őket a jóléte. Mintha érdekelte is volna őket valaha. Rogers. Túlságosan a része a midgárdi erkölcs, csak a homlokát ráncolná a bosszú hallatán.

Így hát csak egy név maradt.

Stark. Az ember, akit kidobott az ablakon, akinek talán a legtöbb oka volt, hogy gyűlölje őt, Barton kivételével persze.

Hát ez csodálatos. Szóval a jövőjét a hatalmas Tony Stark, maga a Vasember kínzásának tárgyaként, bokszzsákjaként fogja tölteni. Miért is nem végezik ki ott helyben, és már túl is lennének rajta?

Aztán a mindent átható csendre hirtelen figyelmes lett, felnézett - a bíróra, aki előtt térdelt. Minden tekintet rászegeződött, mintha arra vártak volna, hogy mondjon valamit.

- Ismétlem - mennydörögte Odin -, Loki Laufeyson, elfogadod a büntetésedet?

Körmei a tenyerébe mélyedtek, amiket ökölbe szorított a dühtől. Elfogadje-e? Miféle nevetséges kérdés ez? Vagy csak gúnyolódnak vele? Mintha egy ilyen sorsot el lehetne fogadni...

- Úgy érted, van másik választási lehetőségem? - köpte a szavakat Loki, megpróbált magabiztos és leereszkedő hangot megütni, de a szavak keserűen és lemondóan kongtak. Már tudta a választ, mielőtt Odin felelt volna rá.

- Az egyetlen másik választási lehetőség a halál.

Természetesen. Nincs kisebb büntetés az áruló, idegen szörnyetegnek.

Vagy a halál, vagy az élet - Tony Stark rabszolgájaként. Bár valószínűleg az utóbbi csak egy lassabb, elnyújtottabb verziója az elsőnek. Legszívesebben az önelégült képükbe is kiáltotta volna, hogy aztán az arcukba nevetve válassza a halált.

Csak épp... abban a pillanatban rájött, hogy élni akar. Nem mintha valaha is kívánta volna a halált, de furcsa volt, hogy éppen ebben a pillanatban, amikor a legmélyebbre süllyedt, most lobbant fel benne az élni-akarás lángja. De míg életben van, addig van rá esély, hogy... valamire biztosan van esély.

Ha nem fogadja el, mindent elveszít, beleértve a saját életét is. De ha elfogadja, mindent elveszít - a varázserejét, az erejét, a rangját, még a szabadságát is, de legalább... életben lesz.

Nem, Loki Laufeyson nem akart meghalni, a gondolat nyomán rettegés szökött szárba benne, hallotta, saját hangját suttogni, a szót, ami megpecsételi a sorsát.

- Elfogadom.

A csend, ami ezután következett, fülsiketítő volt.

A tárgyalás utáni napokban valamiféle köd telepedet az elméjére. Napokat töltött a pince-börtönben várakozással, megbűvölt bilincsekkel a csuklóin. Borzasztó volt érezni, hogy a mágiáját elzárták tőle, még kellemetlenebb, hogy a lényegében nem volt több így, mint egy egyszerű halandó. Az örök emlékeztető, a varázs-karkötő segítségével Heimdall mindig tisztában volt vele, merre jár, s így ha valamikor is megpróbál elmenekülni a büntetése elől vagy valami bajt kever az emberi birodalomban, visszaviszi seperc alatt Asgardba, ahol halál vár rá. És a végrehajtás módja enyhén szólva nem lesz se gyors, se fájdalommentes.

Aztán egy keserű reggelen kinyitották az őrök az ajtót, és bár nem hangzott el egy szó sem, tudta, hogy elérkezett az idő. Ideje, hogy elvigyék Midgardba, ahol elkezdődik az igazi büntetés. Minden előkészület megtörtént.

El kellett ismernie, jócskán meglepődött, amikor rájött a Toronyba érkezéskor, hogy az egyik, aki még semmit nem tud az egészről, az maga Tony Stark. Asgard csak nagyritkán küldött követeket Midgardba, szóval miért is kellett volna tudnia róla? Thor nem ment el a tárgyalásra, így a mamlasz nem tudta elmondani döntést a Bosszúálló barátainak.

És most... itt van. Tony rabszolgája, tulajdona, játékszere, bozszsákja, mindegy. Bárhogy dönt a férfi, ő úgy tesz

És ettől a gondolattól elkezdte rosszul érezni magát. Vajon miféle bosszút tervezhet Tony? Biztosan valami gonosz dolog járhat a fejében. Sok-sok fájdalommal. Próbálta magát azzal vigasztalni, hogy az emberek türelmetlen teremtmények, nem tartja sokáig őket izgalomban az újdonság varázsa. Gyorsan belefáradnak az új dolgokba, nem számít, mennyire csábítónak tűnik az elején.
Végül is, ha eléggé megbűnhődött, talán lesz esély rá, hogy fellebbezhessen. Ki tudja, mennyi ideig tarthat, akár hónapok, évek telnek majd el. A pánik láthatatlan indái a tokára fonódtak, hogy megfojtsák, bár igyekezett megbirkózni vele, idővel aztán érezte, hogy lassan alábbhagy. A pánikolás most semmi jót nem hozhat.

Helyette sóhajtott egyet, és elfeküdt a kellemesen puha ágyon. A szövet alatta sima volt, valamilyen Asgardban ismeretlen anyagból készült. végigsimított rajta, míg a plafont bámulta.

A gondolatai minduntalan visszakalandoztak a Tonyval való korábbi találkozásra. Annak ellenére, hogy meglepő - nem volt örömére elfogadni Lokit a férfi hamar belejött a szerepébe. Elég megjósolható volt, hogy az első parancsa az lesz, hogy Loki letérdeljen elé. Nem mintha ellenkező esetben ő nem élvezte volna, ahogy a legyőzött ellenség a lábai előtt hever, de ez a tény nem tette könnyebben emészthetővé a megaláztatást.

Egy része meg akarta tagadni az engedelmeskedést, állva maradni, mint Asgard igazi hercege, de végül a valóság győzött. Nem volt értelme ellenállni. Nem volt más, csak egy átkozott rabszolga, mert Odin úgy akarta. Felesleges a büszkeségét védenie, Tony előbb vagy utóbb úgyis így vagy úgy, de mindent elvesz tőle.

Így aztán letérdelt. Mint egy jó rabszolga, mert élni akart mindezek ellenére.

Tony arcán tagadhatatlanul látszott, hogy élvezi a helyzetet. Mégis, Lokit ez mélységesen, mindennél jobban felháborította - aztán amikor a sokkoló az arcához ért, az érzés félelembe fordult.

Elméletben tisztában volt vele, hogy már nem rendelkezik az isteneknek kijáró erővel, de igazából ennek a jelentősége - hogy mostantól mennyire tehetetlen és sebezhető - csak abban a pillanatban tudatosult benne igazán. Teste már nem volt immunis semmire, még a kisebb sebeknek is napokba fog telleni, mire begyógyulnak - nem is beszélve a fájdalomról.
Azok a dolgok, amiknek pár napja még csak kellemetlenségek voltak, mostanra halálos kimenetelűvé váltak - de legalábbis súlyos sebesüléseket eredményeztek volna.

Nincs extrém fájdalom-tűrés, nincsenek gyógyító erők, se testi állóképesség, nincs semmi. Csak az erő teljes hiánya. Azt az erőt most Tony Stark tartja a kezében - és Lokinak nincs semmije, abszolút semmije, hogy ellenálljon.

Az ágynemű puha anyagával babrált, belemarkolt, morzsolgatta az ujjai között. Teljesen Tony könyörületességén múlik az élete, és nincs semmi, amivel megvédhetné magát a férfi bosszújától.

Tárgyalás után talán mégis a másik lehetőséget kellett volna választani?