Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (2/142)

Tony szemöldöke a homlokára szaladt a nemvárt, de annak ellenére igencsak kielégítő látványra. Loki tényleg térdel. Ráadásul nem kevesebb, mint ő előtte. Egy pillanatig meg volt róla győződve, hogy káprázik a szeme, de mivel a sokadik pislantás után sem változott a kép - nem lehetett vágyálom vagy délibáb.

Loki ujjai még mindig ökölbe szorultak, és ez valamiért mosolyt csalt Tony arcára. Az isten nyilvánvalóan egyáltalán nem élvezte, és Tonynak az jutott az eszébe, hogy talán életében először fordul elő vele, hogy valaki előtt le kell térdelnie. Legalábbis egy egyszerű ember előtt.

A fenébe is, nem gondolta volna, hogy ennyire jó érzés lesz így látni őt. A diadal össze nem téveszthető érzése áradt szét a testében.

Szóval úgy döntöttél, hogy leigázod a világunkat, csak hogy lásd magad előtt térden állva az emberiséget, nem igaz? Nos, lássuk csak, végül ki az, aki a földre kényszerül? Na hogy tetszik, mi?

Tony tisztában volt vele, hogy a belső hangja csupán azért "szólalt meg", mert az agya megpróbált ésszerű képest festeni a helyzetről. Naná, jogosan dühös Lokira, hiszen amaz megtámadta a Földet, megpróbálta az egész bolygót az uralma alá vonni és egy idegen hadat szabadított New Yorkra, ami miatt rengetegen meghaltak. De mégis, a fő oka nem ez volt, nem igazán. Sokkal személyesebb annál.

Mert amikor utoljára itt járt, kihajította őt az ablakon.

Csak úgy betoppant Tony otthonába, megfenyegette, megpróbálta átvenni az elméje feletti irányítást, épp ahogy Bartonnal tette. És amikor a terve olyan csúfondárosan megbukott, a feldühödött isten csak megragadta, felkapta a nyakánál fogva és kivágta őt az ablakon, mint valami rongybabát.

Épp úgy.

És ez az egész személyesebbé tette a dolgot. Oké, Loki nem az első, aki meg akarta őt ölni, dehogy, hosszú volt a lista: próbálkoztak aztán elbuktak. De az, hogy egy ilyen hihetetlen erejű gonosztevő úgy küzdjön vele, hogy nem viseli közben a Vasember páncélt... nos, az úgy már egészen más.

Amíg a páncél rajta volt, nem érezte ezt, hisz' volt mivel harcolnia, megvédenie magát. De Loki nem tartotta be a játékszabályokat. Nem, úgy döntött, hogy bemocskolja Tony magánszféráját. Felkészületlenül érte. Nem csak felkészületlenül, hanem tehetetlenül is. Tehetetlenül.
Még mindig emlékezett a féktelen pánikra, ami elöntötte, amikor az isten felemelte őt, és biztos volt benne, hogy bármit mond vagy tesz, a biztos halál várja. Azóta is rémálmok kísértették, lidércnyomások, melyekből saját izzadságában fekve, torkában dobogó szívvel ébredt éjszakánként.

A férfi kényelmetlenül érezte magát, és nem volt benne biztos, hogy a kellemetlen emlék miatt, a düh miatt, vagy valami más lehet az oka. Észrevette, hogy Loki óvatosan a szeme sarkából tanulmányozza őt. Összevonta a szemöldökét.
Nem kétséges, az isten nyilván leszűrte, hogy Tony arckifejezése nem valami biztató, nem hozhat semmi jót az ő számára.
Tekintettel arra, hogy ugyanabban a teremben álltak - oké, Loki esetében térdeltek - ahol megtörtént az a dobjuk-ki-az-ablakon-Tony-t eset, az istennek volt sejtése arról, hogy mi járhat Tony fejében.

A gondolat, hogy Lokinak biztosan nem okozott lelkiismeret-furdalást a dolog - főleg, hogy valószínűleg eszébe sem jutott azóta az eset, és ezzel párhuzamban a férfinek mennyi kellemetlen pillanatot okozott, nyilván felbosszantotta.
Látni akarta, hogy megbánja, amit tett, legalább egy kicsit. Megérdemli a bűntudatot - gondolta, bár nem volt benne biztos, hogy az istennek, vagy saját magának címezi-e.

A különféle jobbnál-jobb italokkal feltöltött bárpult mögé sétált. Végigfuttatta a tekintetét a szeretett palackokon, de most valami más járt a fejében - kinyitotta a titkos fiókot, és megragadta a tartalmát.

A Lokival történtek utána soha többé nem engedhette meg magának, hogy felkészületlenül érjék. Nem volt nagy esély rá, hogy ugyanabban a szobában ugyanúgy támadjanak rá, de azért csak mégis. Akit a kígyó megharapott, az a gyíktól is fél, azt mondják. Egyfajta biztonságérzetet adott neki a toronyban történt vereség után.

Felvette a fekete botot, végigsimított rajta. A nyele simán és furcsán melegen simult a kezébe. Nem emlékezett pontosan, melyik országból kapta, de nem is számított. Csak valamelyik másik földrész rendőrei használnak ilyet, az államokban nem, hiszen ilyen magas feszültséget nem engedélyeztek volna.

Finoman a tenyerébe ejtette, nem tudta nem észrevenni, hogy a tompa csattanásokra enyhén megfeszült a földön térdelő figura. Csak nem kezd ideges lenni, hm? Na azért.

Újra az istenhez sétált, csak egy pillanatig habozott, mielőtt a sokkolót Loki álla alá tolta, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Különös elégedettség töltötte el, amint az isten nyelt egyet. Nyilvánvalóan pontosan tudta, hogy mit tehet Tony a kezében levő dologgal. Valószínűleg volt némi elképzelése a földi technikáról, ha már egyszer ellene vívott harcot.

Na jó, nem fogja bekapcsolni, de Lokinak ezt nem kell tudnia. Hadd higgyen a seggfej, amit akar.

- Jól van, hercegnő - mondta, és örült, hogy sikerült olyan határozott és fenyegető hangnemet megütnie, mint amilyet szeretett volna. - Tisztázzunk néhány dolgot már most az elején. Úgy tűnik, előreláthatóan jó sokáig kell majd egy tető alatt élnünk. - Loki torkához nyomta a sokkolót, míg beszélt, remélve, hogy legalább egy kicsit összerezzen, és valóban, megrándult a már amúgy is feszes, összeszorított állkapcsa.

- Mostantól az én szabályaim szerint játszunk, az én utasításaimat követed, azt csinálod, amit mondok, és még csak gondolni se merj semmiféle bajkeverésre. Ha egyetlen embernek is baja esik miattad, vagy bármi olyat művelsz, ami veszélyt jelent erre a bolygóra... esküszöm, megbánod a napot, amikor megszülettél.

Ez aztán kreativitás, Tony, az utolsó gondolatért igazán Oscar díjjat érdemelnél.

Lassan kezdte fárasztani a nyájas modor, amit magára erőltetett, tisztára kezdte úgy érezni, mintha valami B-kategóriásnál is rosszabb béna kémfilmbe csöppent volna - főleg a cseppet sem eredeti fenyegetés miatt, amit az előbb eresztett meg.

Félresöpörte a gondolatot és inkább Loki állkapcsába tolta a botot, aztán jéghideg hangon megszólalt.
- Biztos vagyok benne, hogy tudod, mire képes ez az eszköz. És elárulom, ilyen közel vagyok - másik kezének ujjaival mutatta, alig egy hajszálnyira -, hogy bekapcsoljam, csak hogy lássalak a földön fetrengeni. Csak egy kis elégtétel, mert egyáltalán megfordult a fejedben, hogy kidobjál az ablakon. - Maga mögé mutatott, az üvegpanelekre. - Szóval jobb lesz, ha nem idegesítesz fel, mert nagyon, nagyon a határán vagyok.

Loki tökéletesen mozdulatlan maradt, és a férfi biztos volt benne, hogy az isten visszatartja még a lélegzetét is. Csak nem kutyaszorítóban vagyunk?

Furcsa, szédítő érzés lett rajta úrrá, mintha a szoba forgott volna vele egy pillanatig. Teljes uralmat kapott egy szánalmas isten-vicc fölött. Efölött az arrogáns, önző rohadék fölött...

Talán abba kellett volna hagynia, de nem bírta, inkább végigsimított az eszközzel Loki nyakán a kulcscsontjáig, majd vissza fel, az álla alá, hogy újra szemtől-szembe kerüljenek. Még nem végzett vele.
- Ez a szépség több, mint százezer voltot képes leadni. Mondhatni egy kicsit több, mint amennyit szabály szerint magamnál tarthatnék, de... ha szeretnéd kipróbálni, milyen érzés, biztosíthatlak, hogy leírhatatlanul boldog leszek, hogy használnom kell. Ebben a mostani... mágia-mentes alakodban biztos vagyok benne, hogy pont olyannak fogod érezni a fájdalmat, ahogy egy egyszerű halandó érezné. - Mondandóját nyomatékosítva a sápadt bőrnek tolta a sokkolót.

És végre meglátta. Először csak egy árnyalatnyit, aztán szépen lassan kúszott, míg elsötétítette Loki arcát.

Félelem.

Aztán a hatalom édes íze elillant, mint a meleg levegő a lufiból.A szoba már nem forgott vele, csak ott állt, kezében a bottal és a bukott istennel. A diadalittas érzés hirtelen végleg eltűnt, csak kényelmetlen ürességet hagyva maga után.

Leeresztette a kezét.

Loki kieresztette a levegőt, és végre vett egy újat.

Hirtelen legszívesebben csak úgy kisétált volna, mit sem törődve a padlón görnyedő istennel, de ellenállt, mondania kell még valamit. Lezárni valahogy, befejezni, amit elkezdett.

- Megértettük egymást? - mondta végül, de inkább tűnt kérdésnek, mint kijelentésnek.

Egy pillanatnyi csönd, majd:

- Meg.

A szó olyan fáradtan és üresen csengett, mint amilyennek Tony érezte magát.