Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (8/142)

A legújabb páncél fejlesztése nem ment olyan jól, mint ahogy szerette volna. Valahol egy apró homokszem került a gépezetbe, és a feltaláló a számtalan teszt után még mindig egyszerűen képtelen volt rájönni, hol lehet a hiba.

Idegesen dobolt az ujjaival az asztalon, közben a képernyőre meredt, hátha megtalálja az eltérést, de valahogy nem akart összejönni: az agytekervényei megmakacsolták magukat, semmi értelmes nem jutott az eszébe.

Egy sóhaj kíséretében kikapcsolta a gépet – a monitor szomorúan pittyent, mielőtt végleg leállt. Jobb lesz, ha majd másnap foglalkozik vele, kipihenten, mert ennek így nem látta értelmét.

Becsukta maga mögött a műhely ajtaját, aztán amellett döntött, hogy a nappali felé veszi az irányt; úgy gondolta, jó lenne csak úgy elterpeszkedni a kanapén és nézni valami filmet. Már késő volt ahhoz, hogy bármi hasznos munkába kezdjen, különben is, már így is érezte, hogy lassan egy csúnya fejfájás lesz úrrá rajta.

Amire tényleg szükségem van, az egy kis pihi. Akkor majd elmúlik a fejfájásom is.

Belépett a szobába, egyik kezével a halántékát masszírozva, de hirtelen majdnem felkiáltott: egy zöld és fekete ruhákba öltözött alak állt háttal, és éppen a könyves szekrényből szemezgetett. Meglepetten felvonta a szemöldökét.

Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (7/142)

Már abban a pillanatban elege volt mindenből, amikor kinyitotta a szemeit. Teste vadul tiltakozva igyekezett valami kényelmesebb pozícióba fordulni, ráadásul meg mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy nyikorognak az ízületei. Úgy érezte magát, mintha az éjszakát egy hegyről legurított hordóban töltötte volna: a térdei fájtak, a kezei sajogtak, és akkor még nem is beszéltünk a hátáról.

A padlósikálás nyilván nem a legegészségesebb munka hosszú távon.

Igazi hősnek érezte magát, amikor végre sikerült kikelnie – azaz inkább kikecmeregnie – az ágyából. Amíg kivánszorgott a fürdőszobába, abban reménykedett, hogy Tonynak nincs több felmosni való padlója a számára, ugyanis biztos volt benne, hogy a teste nem bírja ki az efféle megpróbáltatásokat.

Az előző naphoz hasonlóan, amint befejezte a feladatát és így nem volt mit tennie, csak leült és várta, hogy Tony magához hívassa. Jarvis csak sokára szólalt meg, tájékoztatva őt, hogy a férfi odalent várja. Sóhajtva állt fel, nem törődve a tagjaiba kúszó éles fájdalommal.

Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (6/142)

 Tony kirobbanóan energikusnak érezte magát. Az egyik riporter – a gyönyörű, érzéki vöröske –, akinek jegygyűrű díszítette az ujját, teljes erőbedobással igyekezett elcsavarni a szexi milliárdos  fejét. Nem igazán tűnt úgy, hogy komolyan vesz a holtomiglan-holtodiglant: nyelve diszkréten nedvesítette meg a felső ajkát, ujjai a férfi karján pihentek, hosszú lábai a másikéihoz értek.

-     Nos, Mr. Stark, le merném fogadni, hogy minden női olvasónk odáig lenne, ha megtudhatná, hogy mivel tölti egy ilyen kívánatos agglegény az estéit – búgta sokat sejtetően mosolyogva. - Kérem, árulja el nekünk! - Szempilláit rebegtetve tolta a férfi képébe a mikrofont.

Á, semmi különöset, csak az újdonsült rabszolgámmal játszadozok, aki egyébként egy híres-hírhedt isten, aki megpróbálta elfoglalni a bolygónkat és egy idegen-hadsereget hozott New Yorkra. Mellesleg Lokinak hívják, lehet, hogy hallottál már róla...

Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (5/142)

A matrac meglepően puha volt. Amikorfelébredt nyugtalan álmából, hirtelen nemtudta, hol van: gondolatait még elködösítette az álom, amelyben mocskos börtönszobák és láncok kísértették, amelyben Odin állt előtte, az ítéletet szavalva.

Furcsa. Nem asgardi börtönben vagyok. De akkor...?

Ahogy kinyitotta a szemeit és hirtelen minden eszébe jutott.

Tony Stark tornyában.

Basszus.