Egy újabb nap telt el, nem sok változott az előzőhöz, vagy az
azelőttihez képest. A harag, a düh, még mindig ott izzott a
szívében, de visszafogta magát, pontosan jól tudta, nincs értelme
dühöngeni.
A rengeteg cipőre pillantott, ami körülötte hevert, és arra
gondolt, hogy legszívesebben egyenként lobbantaná őket lángra,
amíg hamuvá nem válna mind. Nem azért, mintha annyira
kellemetlennek és megalázónak tartotta volna a feladatot, hanem
mert szívesen megnézte volna a férfi rémült képét, amikor
rájön, hogy az egész cipőgyűjteménye semmivé lett.
A feladata az volt, hogy tisztára pucolja az összes lábbelit,
mint valami utolsó cseléd, de hát nyilván érthető volt, hiszen
szolga a maga módján.
Hamarosan kiderült, hogy ennek az embernek több cipője van,
mint amennyit Loki el tudott képzelni, még a gazdag, asgardi nemes
hölgyeket is megszégyenítette volna. Azon töprengett, hogy
tényleg viselte-e már mindet valaha is, vagy ez csak egy újabb
ostoba módja a gazdagság fitoktatásának. Hallott már korábban
olyanokról, akik képesek voltak mindent megtenni szép míves, régi
fegyverekért vagy könyvekért, vagy egyéb speciális tárgyakért,
amiket aztán sosem használtak, csak feltettek a polcra. De hogy
valakinek cipőgyűjteménye lett volna, olyanról még nem hallott.
Nem volt benne biztos, hogy ez a feladat megalázóbb-e, mint az
előző napi, amikor a feltaláló műhelyében kellett
feltakarítania az olajos mocskot a padlóról, úgy, hogy közben
véletlenül se érhetett egyik félkész páncélhoz sem. A hely
egyszerűen undorító volt, mintha még sosem tisztították volna
ki, mindent fekete, zsíros szennyeződés és beazonosíthatatlan
szmötyi fedett. Loki el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen
körülmények között dolgozni.
