Poetic Justice ~ Költői igazságszolgáltatás (15/142)

Loki arra a következtetésre jutott, hogy talán könnyebben birkózik meg a helyzettel, ha valami hasznosat csinál, legalább nem jutnak eszébe rosszabbnál rosszabb dolgok, amik egyre mélyebbre húzzák lelkileg. Az erőfeszítései hatástalannak bizonyultak, folyton visszatértek az elmúlt este eseményei, meg a sejtési a jövőjüket illetően. Sorra vett mindent, amit kénytelen volt elviselni, mióta a toronyba száműzték: a helyzetéből fakadó gyalázatos szégyent, hogy semmi nem marad neki végül osztályrészül, csak a szenvedés, amit a korábbi bűneiből fakadó megtorlás eredményez.
Nem is beszélve a dologról, amit a legnehezebb lesz elviselni, az egésznek a mikéntje, hogy végül a férfi játékszereként fogja végezni.

Néma, elfeledett árnyékként bolyongott a nappaliban – pontosabban az egyik nappaliban, úgy tetszett, a playboy semmiből sem elégedett meg egyetlen eggyel -,köröket róva igyekezett megzabolázni egyre sötétedő gondolatait.
Nem volt túl hatásos, de jobb volt, mint ülni és várni, hogy az üresség magába szippantsa. 

A szoba tágas volt, tökéletes, makulátlan, a bútorok elhelyezkedése nagy gondosságról és odafigyelésről árulkodott. Valahogy még ez is őt csúfolta, a tökéletes rend, szemben az irdatlan káosszal, ami a fejében – és az életén felül kerekedett: ahol semmi sincs ott, ahol lennie kellene és minden darabokra hullik.

És ennek a rendnek a látványa elindított valamit, a mélyen kavargó érzelmek lángra lobbantak: a fortyogó düh, harag, a keserűség, amit eddig visszafojtott, és csak még tovább emésztette, hirtelen kirobbant, nem bírta tovább. Hogyan is bírta volna, ha egyszer olybá tűnt, az egész világmindenség őt – ezt a szánalmas, tehetetlen, bukott istent – gúnyolja?

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Elborította a düh, és megragadta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került. A kék-fehér váza feltehetőleg egy kisebb vagyonba kerülhetett itt Midgardon, de ez egy cseppet sem érdekelte, csak az után kapott észbe, mikor cserepek formájában hevert a földön, na meg néhány szilánk a falba ágyazódva, ahová becsapódott.

Zihált, a hirtelen jött súlyemeléstől, de főleg inkább a stressz okozta dühkitöréstől.

De ez nem volt elég, egyáltalán nem.

Üvöltve, remegő kezekkel ragadta meg a következő tárgyat, olyan erővel, hogy ki sem lehetett venni szabad szemmel, minek jutott sanyarú sors, de hát ő maga sem foglalkozott vele, nem számított többé.

A könyvespolc volt a következő áldozat, a szépen faragott bútordarab – ami olyan kibaszottul tökéletesen illett az enteriőrbe – sem maradt épen, őrült módjára tépte ki a poros könyveket, mindent a földre szórt, repkedtek a papírlapok, ahogy megtaposta az egész szomorú halmot.

Úgy érezte, mintha kiszabadult volna belőle a szörny, valami iszonyú vadállat, ami csak pusztítani képes, nem számított semmi, csak hogy minden széttépjen, tönkre tegyen, darabokra szedjen, míg semmi nem marad, ami emlékeztethetné saját szánalmas mivoltára.

Jó érzés volt. Végre, először, mióta ide hozták, úgy érezte, övé az irányítás, nem csak valami bábu, rongybaba, amit kedvükre rángathatnak, játékszer, nem, káoszt, rendetlenséget csinál, pont az ellenkezőjét, mint amire kényszerítik.

 

Rálépett valamire, ami megcsikordult a súlyától. Biztos még egy haszontalan találmány, futott át az agyán, a legkevesebb érdeklődést sem mutatva. Élvezte, hogy tönkretehette, és hogy ő maga is eltörhetett valamit, nem pedig őt törték el.

Végtelen boldogságot érzett, az egész lénye arra összpontosult, hogy pusztítson és romboljon – és hogy ne váljon újra tehetetlen áldozattá.

Ezért törött-zúzott, tépett és szakított, míg a düh örítően fortyogott benne, földöntúli erővel ruházva fel.

Aztán egyszer csak Stark jól ismert alakja jelent meg az ajtóban, mint valami kísértet, a nagy semmiből.

- Mi a francot képzelsz, te...

A kiáltását egy felé repülő tárgy szakította félbe, ami egyenesen a feje irányába tartott. Hideg vérrel gondolkodás nélkül hajított a bukott isten, teljes erővel, szinte vakon, fel sem fogva, hogy mit művel.

Hihetetlen reflexről adva tanúbizonyságot a férfi elhajolt, a tárgy alig pár centire csapódott be tőle a falba.

A haragtól elködösült elmével újabb tárgy után nyúlt, de addigra a feltaláló már ott volt, így ne volt ideje még több meggondolatlanságot tenni.

A következő pillanatban, hogy a dühkitörése alább hagyott, tisztuló fejjel konstatálta, hogy a férfi a padlón guggol előtte. De hiába volt vele tisztában, nem volt még ura teljesen a testének, mintha lassított felvételben történt volna minden, akár egy rossz álomban, ahol az ember nem képes megmozdulni, csak kívülállóként figyelni, mi történik.

Úgy érezte, mintha egy átlátszatlan üvegtábla mögött állna, ami elvágja a világtól, és a szőnyeget, amin áll, hirtelen kirántják alóla – és a talaj eltűnik, mintha ott sem lett volna.

A hátán landolt, és egy csapásra minden visszakerült a normál kerékvágásba, eltűnt a különös álomszerű érzés. A levegő kiszorult a tüdejéből, köhögni kezdett.

Egy pillanattal később a férfi már rajta is volt, mint egy nagymacska a prédán, megragadta és a hasára fordította. Loki felszisszent és megpróbált ellenállni, de nem volt sok értelme, a férfi hátra csavarta a karját és a súlyával a földre kényszerítette.

Más körülménye között azért csak lett volna esélye a férfi ellen, de ebben a kicsavart pózban aligha.

Nem foglalkozott vele. Morogva próbálta lerázni magáról, kétségbeesetten küzdött, mint egy sebzett és sarokba szorított állat. Megpróbálta kiszabadítani a karját, de Tony erősen tartotta, aztán éles fájdalom nyilallt a vállába, ahogy a férfi megcsavarta, de végül nem a fájdalom, hanem a hang volt az, ami megállította.

- Fejezd már be!

Csak három szó, de a halk, halálosan nyugodt tónus, ahogy kiejtette, megállásra kényszerítette.

Selyembe burkolt pengeként hasított át a vörös ködön, mintha izzó fém ért volna a csupasz bőréhez.

Ahogy a káosz, a düh elillant, egyetlen hang maradt a szörnyű kakofóniából, a saját lélegzése. Még mindig ott feküdt, de minden eltűnt, mintha kihúztak volna egy dugót, és ő ott maradt üresen, kiégve, az előző mindent felemésztő érzéseknek csak halovány emlékük maradt.

Aztán mikor ténylegesen magához tért, érzékei visszatértek, rádöbbent, mit is tett. Jeges rémület kúszott a gyomrába, megfagyott a vér az ereiben.

Tönkretette a gazdája tulajdonát, de ez eltörpült a tény mellett, hogy az életét is veszélyeztette azzal, hogy rátámadt. Ahonnan Loki jött, ha egy szolga kezet emelt a gazdájára, azt halállal torolták meg – de legalábbis olyan korbácsolással, amit az élete végéig megemlegetett. Elképzelése sem volt, hogy ezek után mit fog kapni...

A küzdőszellem végképp elillant belőle, a teste minden izma elernyedt, úgy érezte, minden erő elhagyta. A keserűség visszatért, ahogy rájött, hogy kénytelen lesz megbékélni a sorsával, a tehetetlenséggel, és semmit az égadta világon nem tud tenni ellene, úgy érezte, nem ér ő maga semmit sem.

A lemondás keserű-savas íze összeszorította a torkát. Egyszerűen nem volt képes felülkerekedni. Végül a férfi úgyis birtokolni fogja az egész életét, teljesen mindegy, hogy Loki mihez folyamodik, a küzdelem abszolút hiábavaló lesz, hiszen ezen nem lehet változtatni.

Talán ez volt az utolsó esélyem, talán nem lesz több, ennyi, kész.

Lehunyta a szemeit.

Túlságosan is fáradt, kimerült volt, hogy bármi mást is tegyen, mint hogy megadja magát Tony akaratának. Döntsön a sorsa felől.

Csak feküdt ott, mozdulatlanul, a férfi ólomsúllyal nehezedett rá.

Az járt a fejében, hogy mennyire undorítóan nevetséges ez az egész pozitúra: arccal a földnek kényszerítve, hátán azzal a nyavalyás alakkal a romok között... megborzongott, annyira élő volt a kép, amit előrevetített a későbbiekre. Már ha lesz számára egyáltalán később.

- Befejezted végre?

A férfi hangja valamivel kevésbé volt éles, de még így is átsejlett a gyilkos ridegsége.

Loki bólintott, képtelen lett volna megszólalni, még ha a férfi nem is nehezedett volna rá.

Érezte, hogy a férfi felemelkedik, a karját tartó kéz kellemetlen szorítása eltűnt, aztán felállt. Egy pillanattal később megragadták a gallérjánál fogva, durván felrántotta a padlóról, szerencsétlen megszédült, ahogy a világ a hirtelen kifordult a sarkaiból. Azon kapta magát, hogy térdel, a férfi pedig a végzet bosszúálló angyalként magasodott fölé. Arcára a düh félreismerhetetlen vonásai ültek ki, vicsorgott, ujjai szorosan a bukott isten gallérjára kulcsolódtak, amaz ösztönösen, kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról. 

Rettegve várta, hogy lesújtson a haragja.

A szeme sarkából meglátta, hogy micsoda pusztítást végzett valójában, porcelán-szilánkok szanaszét, papírhulladék, fecnik mindenütt, mocsok, virágföld és cserepek a földön árulkodtak a korábban történtektől.

Látóterét lassan teljesen Tony töltötte be.

A férfi istenesen megrázta, összevonta a szemöldökét, arcuk csupán néhány centire volt egymástól.

- Ha még egyszer meglátom, hogy csak megpróbálsz bármi ehhez hasonlót, esküszöm, sokkoló nyakörvet* húzok rád! - morgott rá, szeme szinte izzott a dühtől. Hangja meglepően nyugodt volt ahhoz képest, hogy micsoda düh fortyogott benne. Minél nyugodtabb, annál hatásosabb, gondolta.

Loki visszafojtotta a lélegzetét.

Mi jöhet ezek után... Talán nemfog az életembe kerülni, talán... akkor nem pazarolná az idejét fenyegetőzésre, ha végezni akarna velem.

A férfi elengedte a bukott istent, aki aztán a földre esett, komikus módon a fenekére huppant. Tony tett egy lépést hátra, aztán a derékszíjával kezdett babrálni, lecsatolta és kihúzta a nadrág bujtatóiból.

Loki összeszorította a fogait.

Meg fog verni. Nem lep meg. Rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra.

 

Igyekezett nem hátrálni, de nem tudta nem észrevenni, hogy a gazdája próbálgatja a legjobb fogást a szíjon. 

Csak fájdalom, semmi több, csak fájdalom, kibírom. Ebben a szánalmas emberi testben iszonyú lesz, nem fogok tudni mit sinálni... Túl leszek rajta, nem fogok ellenállni, ez még mindig jobb, mint Asgard.

Ezekkel a gondolatokkal feküdt a padlón, a torka összeszorult, várta, hogy a férfi kiadja a parancsot, hogy vetkőzzön, forduljon meg, vagy bármi.

- Nyújtsd ki a kezeidet. - törte meg a csendet, egy örökkévalóságnak tetsző hallgatás után. A mondandóját egy sürgetőnek szánt mozdulattal nyomatékosította.

Loki zavarodottan pislogott, de lassan felemelte a csuklóit. A férfi megragadta, és jó szorosan megkötözte, ránézésre abszolút csomó csomó hátán, kibonthatatlanul, aztán enyhén szólva nem túl finomat felrántotta a sötét hajú fickót a földről, kiráncigálta a szobából berúgta az ajtót, ami a hálóba vezetett és riadt áldozatát az ágyra ültette.

Úgy tűnt, mintha alábbhagyott volna a haragja.

- Jól van – mondta egy még mindig meglehetősen szigorú tekintet kíséretében. Lejjebb hajolt és kioldozta az övet. - Most szépen elgondolkozol azon,a mit csináltál. Majd szólj, ha már nem érzed úgy, hogy minden öt méteres körzetben levő cserepes növényt valakinek a fejéhez akarod vágni... főleg úgy, hogy az a valaki én vagyok. Akkor szépenfogod magad és összetakarítod azt az egész kibaszott trágyadombot odakint, ugyanis egészen addig nem kapsz egy falatot sem, amíg nem végzel.

Ezzel sarkon fordult és kiviharzott. Az ajtó bezárult, és Loki egyedül találta magát – a gondolattal, hogy vajon hogyan is lehet az, hogy még mindig egy darabban van.

De igazán nem számított az oka. Semmi sem számított. Csak arra tudott gondolni, hogy most sokkal rosszabb helyzetbe került, mint volt. Nem akart szembenézni a következményekkel.

Nem volt se testi, se lelki ereje, hogy bármit is csináljon, összegömbölyödött, és csak feküdt a matracon, próbálta elűzni a zavaró gondolatokat, de mind hiába, csak beszivárogtak az elméjébe, iszonyúbbnál iszonyúbb képet festve arról, hogy mi fog történni.

----------------

* A sokkoló nyakörvre nem tudom, milyen szakkifejezést használnak magyarul, nem találtam értelmesebbet, egy (mára már betiltott) idomító eszközről van szó, ami megrázza a viselőjét akkor, ha az rosszat csinál, kutyák betanításakor szokták használni.